Jelentések a Földről



A Föld napján ezúttal föld kapcsán idézek ide néhány hírt /szemelvényt…

(Jellemző, hogy a magyar nyelvben a termőföldet és a Föld bolygót ugyanazon szóval jelöljük, és hogy az angolban a termőföldet is jelentő „dirt” szó, a koszt, piszkot, szennyet is jelenti!)

Erre a talajra épül az élelmiszaripar, amiről már a múltkor is megemlékeztem, de akiben a valóság meglátását akadályozza az a jószándékú elvárása, hogy a „városi élet” és a „modern” mégsem lehet ennyire ördögi, annak „az ébredést nem lehet megspórolni” gondolat jegyében javaslokm ezt az állati részletet a Samsara c. filmből:


Vagy egyéb forrásokat: több hosszú, tartalmas, tananyagként használható dokumentumfilm is van, amerikai is, európai is, stb., bőséges tanulságokkal, hogy ha meg akarjuk menteni a Földünket, akkor a földünket kell megmenteni.

A földünket, ami valami beteges köz(?)gazdaságtani ámokfutás során tőkebefektetésként van értelmezve, és amit az öngyarmatosításunk során a helyi közösségekkel szembenálló idegen érdek számára játszik át az állam. Erről szól Ángyán József jelentésének IV. része, amit ma adott közre. Részletes helyzetértékelés, egyéb vonatkozó anyagokkal együtt tanulmányozható, letölthető a http://www.kielegyenafold.hu/ oldalról.

A helyzet a felszín alatt sem jobb.

---
Amikor beírtam ezt az utolsó mondatot, ahogy a linkből látszik, a felszín alatti vizekre gondoltam, ill. a szabályozást a felszín alól mozgató rosszul értelmezett gazdasági érdekekre nyilván.
Ehhez képest a nap utolsó perceiben a Föld is jelent(kez)ett! - mármint helyi /tényleges idő szerint, minthogy a Föld szerint 00:40 körül van éj-fél. Két nyoma a neten: egy hírlapban, s a földrengés-intézetben. Itt Nagykörűben, a Tisza mellett, én csak amolyan nyújtózkodásnak éreztem, mint amikor ébred, s indulni készül az Ember... S ha már az ember nem ébred, hátha a FÖLD csak elindul végre...

Síkföldi megismerésünk aluldimenzionált korlátairól


Legutóbbi előadásaim tanulsága volt, hogy milyen nehezen ismeri be az ember a modelljeinek korlátosságát. Még az elitegyetemista is. A „Beavatás” oldalon található tanmesék mellé a „Megismerés” témakörhöz ajánlom ezt a pár perces gondolatkísérletet:

A tanulság: modell által homályosan látunk, nem színről színre. Vagyis a megismerésünk a szocializációs és motivációs közegünknek megfelelően (ki)alakult modelljeink által vezérelt és korlátozott.

(Megjegyzem, én elnézem, hogy a 2 dimenziós világot némi vastagsággal ábrázolják, hiszen nemcsak a 3. dimenziót nehéz elképzelni a kétdimenziós világból, hanem a kétdimenziós világot is a háromdimenziósból…
Ráadásul az ALföldünk esetében éppen ez a szakmai zavar: hogy nem fogadják be a 3. dimenziót, vagyis a domborzati szintkülönbségeket:)

Az új embernek és az új tudománynak meg kell látnia, hogy az eddigi modelljei hamisak, mert megbuktak a Természet vizsgáján. És a fenntartható élet, az a jelenlegi modelljeinken kívül van.

Ütközőben a vízzel



Szezonja van a vízbajnak. A Kossuth rádióban pl. az Ütközőben három szakember beszélget – ezen a linken, 12:30-tól még 3 hétig visszahallgatható, de elég, mert utána úgyis a sivatag lesz aktuális… Gondolom, mostanában sok vízbaj lesz még a médiában, de ez az idézet alkalmas arra, hogy az általános hozzáállást kicsit értékeljük. Az elején a szokásos hadijelentés, mennyi területet foglalt el az ellenség, mennyi erőforrás van mozgósítva, őrszolgálat, védvonal, stb. aztán jön a tanulság rész: meg lehetne-e előzni az árvizet (ha lenne elegendő pénz)?

Említik a szervezeti szétdaraboltságot, s persze a finanszírozás csökkenését, és említik, hogy rendszerszinten nyúlnak a kérdéshez – holott a legfontosabb tanulság éppen ez: a mai szakmai, politikai és közgondolkodás tökéletesen belül marad a jelenlegi rendszeren, ami egyébként rendszerszerűen hozza létre a vízgazdálkodási problémákat; és ez a lényeg, e beszélgetésnek is ez a legfontosabb tanulsága, s az általános hozzáállás. Leírom mégegyszer, hátha egyszer valaki tényleg megérti: a jelenlegi víz- és tájhasználati rendszer szükségszerűen kitermeli a vízgazdálkodási hadiállapotot. A kérdés rendszerszintű kezelése az lenne, ha felmerülne végre az a kérdés, hogy NINCS-E JOBB RENDSZER?! Ami nem termeli a vízkárokat, hanem olyan struktúrájú és működésű, hogy a víz hatékonyan tud hasznosulni általa.

Természetesen VAN ilyen rendszer. Ez az új víz- és tájgazdálkodási paradigma, amiről pl. e honlap szól, de anélkül, hogy végigvenném újra a honlapunk teljes tartalmát, csak a két alapfogalmat hozom elő: Hamis az árvíz és a belvíz értelmezésünk – a valósághoz, ami ilyenkor vizsgáztat, ahhoz képest hamis. Ugyanis a télvégi árvíz a nyáron hiányzó vízkészlet szállítója, tehát nem ellenség, hanem a táj legfontosabb éltető jelensége, ami eredendően a folyó árterein elfér (így alakultak ki az árterek). A veszélyes árvízszinteket az emberi beavatkozás képes létrehozni, amikor kemény munkával, drága pénzen elérték, hogy a víz ne tudjon kijutni a helyére, hanem oldalirányból felduzzasztják a gátakkal a települések, vagy ahogy hallottuk, a mellékfolyók szintje fölé. Ha rendszerszintű kezelésről beszélünk, az azt kell jelentse, hogy ezeket az árvízveszélyt létrehozó emberi átalakításokat visszaalakítjuk olyanra, hogy elférjen az árvíz (ami mondom mégegyszer, nem istencsapása, hanem az élet vize). Ez lenne tehát a feladat, nem harc, vagy a hatékonyabb felkészülés a háborúra.

Nagyjából kétféle használata van a tájnak, ami nem szereti a vízborítást, az egyik a település, a másik a szántó, pontosabban az őszi vetés. Kb. az összes többi hasznosítás, a gyepek, erdők, tavak, szeretik, vagy jól hasznosítják az időszakos vízborítást. Reális (vagyis természetalapú) kompromisszum kell, azaz csak a legszükségesebb területeket zárjuk el a víztől, vegyük el az ártérből; pontosabban annyi területet vissza kell ártériesíteni, amennyi elég a jelenlegi szétzilált klíma csapadékainak és csapadékhiányainak! Ugyanis az ártér az a terület, és az a hasznosítási forma, ami ebben a szélsőségesedő helyzetben a legértékesebb jellemzővel bír: képes vizet befogadni és leadni, vagyis vízpuffer kapacitása van. S ha a „klímaváltozás” is szóba került, itt megjegyzendő, hogy a klíma ziláltsága is a természetszerű felszínborítás visszaállítása által gyógyítható rendszerszerűen.

A másik fogalom a belvíz, ami mint hallottuk most a nagyobb probléma.  Elhangzott, hogy 155 ezer hektár, a fele szántó, de ez még nőni fog. Hála Istennek – mondaná egy felelős gazdálkodás. 100 ezer hektár szántó, az nagyjából az ország szántóterületének a 2, azaz kettő %-a.  Nem olyan nagy veszteség. Ennél sokkal nagyobb terület művelés-váltása is megérné, ha cserébe nem lenne aszály, aminek kára tízszeresen (!) haladja meg a víztöbbleti károkat. Ha csak azokkal a károkkal számolunk, amiket a korlátozott közgazdaságtan képes látni. De az aszály igazi kára nem a haszonnövényekben jelentkezik, hanem a táj kiszáradásában. (Sajnos megjegyzendő, hogy a „táj”, az nem természetvédelmi kategória, hanem az Ország teste, életünk tere és jövője.) Mégis, a szántóföldi művelés átalakítását nem tudja elképzelni, vagy legalábbis a megvalósulás szintjén az látszik, hogy nem tudja elképzelni a mai szakmai, politikai és közgondolkodás vezető többsége. Úgyhogy marad az ütközés.

Még néhány konkrét momentumot had emeljek ki a beszélgetésből – rögtön a fentiekhez kapcsolódva, mégis a tájhasználat-váltás lehetőségét adja az „árvízi kockázatkezelés” fogalma, ill. a differenciált védelem elve, ahogy a vízügyi értelmezésbe végre bekerülni látszik az árterek reaktiválása, hiszen arról van szó, hogy az árterek nagyrésze a szántóföldi művelés biztosítása végett lett leamputálva a folyókról, tehát a gátak a szántók védelme miatt fenyegetik a településeket. (Hiszen a gátszakadáshoz szükséges legfontosabb elem mégiscsak a gát.)

Viszont kiemelném, hogy nem környezetvédelmi kérdésről van szó, hanem tájhasználati, azaz mezőgazdasági kérdésről. Ezt igazolja a polgármester úr felvetése a legeltetésről, minthogy a nagyvízi medrek karbantartására legjobb, és a premodern használatok kapcsán még az is elhangzik, hogy „ártéri gazdálkodás”, ahol érződik, hogy a javasolt gazdálkodás a módszer igaz(ított)sága miatt ártéri elsősorban, nem a helyszíne miatt!

Azonban szomorúan jegyzem meg, hogy többször kiderül, hogy a víz  a vízügy értelmezésében  Láng István sem meri még azt meglátni, hogy NEM A LEVEZETÉS A FELADAT, hanem a táji vízháztartás kiegyensúlyozása! Pedig nem kellene messzire látni, csak tavalyig, amikoris a gátakon belül is alig lehetett vizet találni, és a gátakon túl a kukoricát tárcsával kellett aratni. Ebben a helyzetben a VTT tározók nem a „jó állapot” hirdetői, hanem a mentett oldali tájhasználat-váltás elmaradására emlékeztető szégyenbugyrai a szabályozásnak és a hullámtérnek…

(Innentől bővebb érdeklődés esetén folytatás az „Árvízvédelem ÉSgazdálkodás - Javaslat a hullámtér rendezésére” című tíz évvel ezelőtt vízügyi megrendelésre megírt tanulmányomban.)