Vízzel feltöltött táj

avagy a fenntarthatóság képe(ssége)…

 
„Vízzel feltöltött táj” – egy szakmai fórumon való felszólalásom során használtam ezt a képet, amikoris kiderült, hogy e 3 szó nyomán mást lát a modern és mást a természeti közegben élő ember. Pontos példa, hogy mennyire a belső modelljeinktől (képeinktől) függ, amit a külvilágban látunk. Elsősorban nem a fizikai közegre gondolunk, hanem az ember szocializációs-motivációs közegére, ami nyomán az orientációja, értékrendje kialakul(t), amihez aztán minden új bejövő információt viszonyít: így kapja meg a belső képét, ami persze belülről objektívnek, sőt kizárólagosnak látszik.

A modern szemüvegen keresztül a „zúgva-bőgve törte át a gátot” kép látszik, derékig vízben álló házak között az utcán csónakázó emberekkel, és a posvánnyá váló bűzös mocsár képe.
Ehhez a képhez, e kép létrejöttéhez, az kell, hogy a víz normális működése-élete meg legyen gátolva. Gátakkal. És az, hogy ezt a helyzetet normálisnak fogadja el az ember.
Valójában a Természet eredendő működésében a víz folyására épített gátak, akár hosszirányban, akár keresztben, gátolják a folyó(víz) normális működését, és amik a hatás-ellenhatás törvényének megfelelően támadva vannak a folyó normális működése által. (Megjegyzendő, hogy egy gátszakadás legalapvetőbb feltétele mégiscsak a gát…)
 
Fontos kiemelni, hogy nem a folyó támadja, mert agresszív, emberellenes, el akarja venni a másét, stb., hanem a gátoló ember az agresszív és veszi el a másét, és gátolja a folyó működését. A folyó működését az legitimálja, hogy beleilleszkedik a TÁJ magasabb rendű működésébe, ami nem mellesleg eredendően arra hivatott, hogy az ÉLETet létrehozza, fenntartsa, szolgálja. És ez olyan legitimáció, amit az embernek is el kell fogadni - hiszen ez az ő élete is. A fenntarthatóság ott kezdődik, hogy nincs külön „természeti”, pláne természetvédelmi érdek és gazdasági érdek, hanem az Élet érdeke van, vagy a pusztulás. Történelmi szerencsétlenség, hogy egyszercsak egy olyan emberi rendszer vált általánossá, aminek lényege, hogy az Életből Profitot csinál. Ez a modernizmus: a modern kór, a modern kor.
Egy-egy jelenség
a rendszer működésének
felszínen megjelenő eredménye.
A problémák megoldásához mélyebbre kell ásni.
E rendszernek az értékrendje, az értékrend által létrehozott struktúrái és a struktúráinak működése szembemegy az Élet eredendő működésével, struktúráival és értékrendjével, és mostanra olyan jelenségeket produkál, amik már megütik a modern ember ingerküszöbét is. Ennek üzenete van: le kellene vonni a tanulságokat: kimondani, hogy ez a rendszer hamis, és elkezdeni kiépíteni a normális rendszer struktúráját. Ennek feltétele, hogy értékrendet kell váltani, és következménye a normális működés (lenne).

Hivatalosan egyelőre a helyzet félremagyarázása folyik, a rendszer védi magát, és egyre nagyobb erőlködéssel fenntartja a fenntarthatatlan ellenműködését. Ja, és persze amit nem akar /nem képes megoldani a világ, annak adnak egy világnapot – amikor lehet képzelődni. Minden nap rossz irányba megyünk, de van egy nap, amikor gondolhatunk erre…
 

A táj normális működésének meggátolására a táj válaszol: jelzi, hogy ez így nem fenntartható, aztán elpusztul. Persze a „táj” szintje egy átlagos mai ember számára már nem értelmezhető. Sajnos akkor sem, ha „szak”ember, sőt: a mai modern rendszer lényege, hogy NE lásson elegendően messzire az ember. A táj alkotórészei, alacsonyabb szintjei esetleg értelmezhetőek: ugyanígy viselkedik egy folyó, vagy bármilyen művelésbe fogott földdarab, fű, fa, bokor, vagy a teknős, cica, lovacska is. Ha nem a normál működésük szerint vannak működtetve, elkezdenek „rosszul” működni, majd elpusztulnak. 
 

Ehhez a modern képhez képest mit is jelent valójában/eredendően a „vízzel feltöltött táj”?!

Két szinten is érdemes válaszolni:

Felszíni, tájképi szinten a táj mélyvonulatainak, vagyis a víz szállítására és tárolására való részeinek a feltöltéséről van szó: tehát a medrek és árterek feltöltéséről, és nem az utcák és a házak feltöltéséről; ahogy a „vízzel feltöltött” egész(séges) ember is a tápcsatornájában, ereiben és a sejtjeiben mozgatja és tározza azt a 70 %-nyi vizet, nem a tüdejében vagy az agyában…

A táj természetes infrastruktúrájához (ami az Alföld esetében is a domborzat), eredendő működés tartozik, tehát a talajok feltöltöttsége, maga a növényzet, és a levegő(!) feltöltése. Itt ugyancsak meg kell jegyezni, hogy a talaj nem egyszerűen mint térfogat tározza a vizet, hanem az élő humusz által, és a növényzet nem az 50 cm magas aranyló (tehát száraz) búzatáblát jelenti, hanem a 30 méter magas többszintű zöld erdőket, és hogy az alsó légkörben forgó víz, vagyis a naponta kétszer kicsapódó és visszapárolgó harmat a legfontosabb vízforrása a nyárnak.

Megjegyzendő, hogy azért „kell ugyancsak megjegyezni”, mert a modern, Természettől elszakadt ember nemhogy nem tudja ezeket, hanem fordítva tudja: ennek eredménye az a másik kép a gátakról és gátszakadásokról. További sajátos bizonyíték, hogy minél inkább a mai modern szakmák szakembere, annál inkább és annál nagyobb meggyőződéssel tudja fordítva. És itt bejön egy újabb szint: a szakmai meggyőződés már értékrendi alapú. A helytelen szakmai tudások helytelen, tehát a hely eredendő képességeit figyelmen kívül hagyó értékrendet feltételeznek.

Az éltető folyadékot szállító részeket
ereknek hívják az emberben
és az Alföldön is...


 


A „vízzel feltöltött táj” képnek tehát a felszíni jellemzőkön túlmutató funkcionális jelentése és jelentősége is van. Alapvető földrajzi összefüggés, hogy a nedves táj mérsékelt, a száraz táj szélsőséges éghajlatú. A víz a táj pufferoló, mérséklő-szabályzó szereplője, vagyis még többet tud, mint a klímaváltozás kezelése kapcsán óhajtott mitigáció. A másik mostani mágikus fogalmat kell idehozni: az alföldi táj rezilienciája a vízpuffer kapacitásától, azaz vízfelvevő és -leadó képességétől függ, azzal egyenesen arányos.
Az ide mutató ismert mondás, miszerint víz az élet, nem üres frázis, hanem abból ered, hogy élet tulajdonképpen vízszerű. A holt anyag száraz, az élő anyag nedves. A víz szállítja az életet a szervezetben, legyen az ember vagy a táj szervezete. A víz kivonásával az élet vonódik ki az anyagból: ezt használjuk a tartósításkor, vagy az élő anyag olyan felhasználásakor, amikor útban van, ha túlzottan élő; pl. a fa bútorként nem jó, ha nedvedzik, vagy a tűzifa legfontosabb tulajdonsága is a víztelenség, minthogy gázneművé átlényegíteni a fát az élet által belékerült víz kivonásával lehet.

Hogy a víz, vagyis az élet kivonásával mennyi energia távozik a rendszerből – legyen az egy fa, vagy egy táj: az mutatja, hogy a víz kivonása által fűtjük fatüzelésű kályháinkat, illetve a víztelenített tájból építették fel a modern civilizációt az Alföldön.
De csak egyszer.
Ahogy egyszer lehet elégetni a fát, úgy egyszer lehet kiszárítani a tájat is:
az élő fából hőt és hamut,
az élő tájból pénzt és port csinálni, egyszer lehet.

Nem mindegy tehát, hogy mit látunk a képeinken /szóképeinken: a gátak és a pusztítás vagy az élet és a fenntarthatóság képét, képességét.  Szakmai és emberi felelősségünk felismerni és elismerni, hogy az Élet működtetéséhez víz kell: vízzel feltöltött táj. A víztelenítés eredménye a globális felmelegedés és a lokális meggazdagodás – az előző szép képet használva:
hő és pénz, tehát por és hamu.



 

2016. március 22-én, a víz világnapján,

Balogh Péter

 

Az élet templomában

 

A minap folyt a Duna WORLD csatornáján egy film, amiről megemlékezünk, a címe és tartalma:
Az élet temploma – tájgazdálkodás, ártéri gazdálkodás, öntözéses gazdálkodás. Tölgyesi Ágnes filmje, a kiírt dátum szerint 2009-2015-ből. Ahogy nézem a filmet, 2009-ben vették fel, és tavaly lett készen… Lám, nem csak én haladok lassan… Nem tudom, mit gondolt a szerző, de én azért is haladok lassan, mert úgy érzem, hogy a mai közönség már egy másik univerzumban él, ahhoz képest, amiben az ártéri gazdálkodás – és a fenntarthatóság – létezett és létezhet. És nehéz az univerzumok között közvetíteni, nehéz megértetni az evilági közönséggel azt a másik világot. Mást jelentenek a szavak (pl. halastó, enyém, stb.), mások a viszonyítási pontok, amikhez képest értelmezünk és értékelünk, mások a tapasztalatok, mások a célok.
Ha érthetetlenül hangzik mindez, had hozzak egy illusztrációt gyorsan: A múlt héten részt vettem egy budapesti rendezvényen, ahol a hivatalos fenntarthatósági előadó sikeresnek minősítette a Kyoto-i csúcsot (1997) is már, nemhogy ezt a mostani párizsit (2015). Nahát, ez csakis úgy lehetséges, ha nem látnak ki ebből az univerzumból.
 
Szóval nem az ismeret bonyolult, amit át kéne adni/venni, hanem a közeg nincs meg, amiben át lehet adni/venni. Az ártéri gazdálkodást – és általában a fenntarthatóságot – azért nem értik az emberek, mert ebben a jelenlegi értékrendben, közgondolkodásban nem értelmezhető-élhető. A két univerzum különbözőségét talán a tulajdon-értelmezésének különbözősége mutatja legjobban ebben a filmben, ezt a részt javasolnám leginkább még egyszer megnézni, Andrásfalvy professzor úr beszél erről a 25-28. perc között.
 
Egyébként is hasznos a film, elmond sok mindent az ártéri gazdálkodásról, és arról a közegről /univerzumról /ember-Természet viszonyról, amiben értelmezhető és élhető az ártéri gazdálkodás, és ami feltétele a fenntartható életnek.  


 

 

A film vázlatos tartalma:

00:00 – 03:40
Bevezetés – Dráva-mente, Ormányság /Kiss Géza idézve és Cholnoky Jenő; és élőben Wágner László.
03-40 – 12:50
A Nagykörűi Tájgazdálkodási Program néhány tanulsága, Balogh Péter: az ártéri gazdálkodás földrajzi alapjai, szükségszerűsége és lehetetlensége. /közben Ecker Tamás (a filmben helytelenül írva).
12:50 – 17:36
Gemenc /Felső Barnabás: értékrend és haszonvételek.
17:36 – 33:40
Andrásfalvy Bertalan professzor úr: kutatástörténet, életmód – kulturális háttér, működtetése, haszonvételek. A régi világ tájismeretet, tájszemlélete, tulajdon-értelmezése (ez nagyon fontos! 25-28. perc), A régi rend felbomlása, az ártéri gazdálkodás felszámolása (29-32. perc) /közben Omacht Zoltán.
33:40 – 48:00
Tóköz /Takács Károly: az Árpád-kori öntözéses gazdálkodás régészeti dokumentálása, műszaki bemutatása, korabeli tájműködtetés.
48:00 – 51:20
Balogh Péter: A jelenlegi modern rendszer fenntarthatatlansága; megoldás: visszatérés a régi Rendhez.


Tisza-szabályozás az Egyenlítőben

 
Megjöttek a legfrissebb adatok: februárban több mint kétszeres csapadék hullott az átlagosnál, és több mint 2500-an nyitották meg a belvízről szóló bejegyzést. A felmerült kérdések szakmai alapjairól és néhány pozitív kezdeményezésről, íme a nyári vizes beszélgetésünk felvétele: Jó volt-e a Tisza szabályozás, s miért nem, s hogy mit kellene csinálni.

 
A 15. perctől látható egy 4 perces összefoglaló animáció, majd utána elhangzik a kérdés: Mik a legsúlyosabb problémák a Tisza-szabályozással és mit kellett volna másképp csinálni? A következő 15 percben be van mutatva a helyzet a problémától a megoldásig; tehát hogy a Tisza szabályozása és a modernkori gazdálkodás koncepcionálisan hibás, és hogy milyen lenne a fenntartható víz- és tájhasználat.
Érdekes momentum a 34. percnél a migráns probléma értelmezése, vagyis, hogy ez a hamis fejlődés tünete, a globalizáció régóta előre jelzett hozadéka. Ehhez megjegyzendő, hogy a felvétel 2015 július végén készült, amikor méginkább félre volt értve hivatalosan e jelenség – bár a Vén Európa véleményformáló „elitje” azóta is masszívan mutatja az öregkori elbutulás kórképét, ami ugyancsak magyarázható azzal, hogy a Természet valódi valóságától való elszakadt tévképzetekhez igazodik a mércéjük.
Ezekről az értékrendi kérdésekről van szó a beszélgetésünk végén, ebből a szempontból is érdemes végig nézni:)
 
Minthogy ezen a blogon szeretünk bejegyzésenként 2 forrást is hivatkozni -  ha tetszik 2 oldalról lőni ugyanarra a témára -, ezúttal Kassai Lajost hozzuk erősítésnek, aki a Barbi-univerzum és a valódi valóság viszonyáról nagyon jókat mond ide kattintva (is:).